Egy megfáradt ember gondolatai 

1. 

Rápillantok az öreg Dunára, ez olyan lopott pillantás. Eltűnődöm azon, mintha megint más lenne, mint tegnap vagy tavaly. Pedig ugyanolyan, mint volt, látszólag! De mi van a felszín alatt? Rá kell jönnöm, ez olyan, akár az emlékeink: a régire mindig új jön. A folyónál sem más a helyzet, a régire új hordalék rakódik. De még egy hasonlóságot véltem felfedezni. A táj megint egy idegen arcát mutatja. Mintha magára öltött volna valami álruhát. A vén folyó és a felette húzódó hegy alig látható, követhető. Emlékeztet arra, milyen nehéz felidézni egy-egy régi emléket, az is ködös. Igyekszem mindig pontosan felidézni valamit… De az idő haladtával ugyanúgy emlékszem? Talán… A dolgok egyszeriségén változtat-e valamit, ha teszek vagy veszek el belőle? Nem tudom, helyes-e? Ezt újra kell, hogy gondoljam!

Különösek vagyunk mi emberek, igyekszünk csak a jót felidézni. Már amennyire pontosan tudunk arra emlékezni. Mi van a rossz emlékekkel? Azokra nem szívesen emlékszik senki!

Úgy érzem, pihennem kell, talán egy kis alvás segít rajtam. Fáradt vagyok! De miben is fáradtam el?

2.

Eljött a reggel, de a helyzet nem változott. Nem lett jobb, mint azt reméltem. Igyekszem mindig pozitívan indítani a napot! Így ma jó napom lesz! Mi határozza meg, hogy jó napom legyen? Ugyan mi befolyásolja? Miként kerülhetem el a rossz, negatív hullámokat? Azt gondolom, tennem is kell érte, tehát így indulok a mai napnak. Fel kell készülnöm arra is, hogy másképp is lehet, mint azt gondolni bírom.

Ahhoz, hogy újrakezdd az életed, vagy mindennek hátat kell fordítanod vagy mindenki neked fog hátat fordítani. Akárhogyan is lesz, tudnod kell, a jövőd akkor kezdődik el… Ha a múltat lezártad! Azt hiszem… Persze biztosat akkor állítanék, ha a világ bölcsességével lennék megáldva, de ez nem így van!

Hosszú utat tettem meg eddig, de rá kell döbbennem: lehet, hiába. Csak tékozoltam az örökkévalót. És hányszor feleltem rosszra jót. Micsoda felismerés ez az ember életében! El kell ismernem, nem tettem semmi olyat, amitől jobb lenne a világ, vagy büszke lenne rám valaki, mert jót cselekedtem. Hát mégis ennyi lennék?

A fáradtság erőt vesz rajtam. Miért is? Hisz nem csináltam semmit. Mégsem tudom magam teljesen kipihenni. Igazából nem tudom már, mi a nagyobb fáradtság rajtam: a test vagy a lelki? Azt hiszem, mind a kettő nagy teher, de nem adhatom fel… van még dolgom!

3.

A családom után a zene hiányzik a legjobban, mert segítségével el tudok mélyülni a gondolataimban. Ezzel nem azt mondom, hogy a feleségemre vagy a lányomra nem gondolnék, de erről nem szívesen beszélek… Levenném az álarcom... Nem jó, ha látják a gyengeségem! A gondolataim az enyémek, azt nem veheti el senki tőlem. Itt én határozok jó és rossz között. Nem tud beleszólni senki! Azt hiszem, ez a legfontosabb. Ezáltal meg tudom állapítani például azt, hogy helyes-e, amit ma cselekedtem, mennyire voltam pozitív ma, vagy csak ellensége önmagamnak? Egy-egy zeneszám segítségével mindezt tovább tudom gondolni és elhatározásom tárgyában nem tévedni.

Rádiós munkám kapcsán megint csak kiemelném a zenét, mert az emlékek terén is nagy segítségemre van. Hisz egy zene, ami oly’ sokat jelent nekem és kedves emlékek fűződnek hozzá… Mintha újraélném, bár már nem annyira tiszta, mint rég, kissé ködfoltos… A zárkában viszont a monoton mindennapokban nem tudok ennyire pontosan visszaemlékezni, mert valami mindig kizökkent.

4.

Reggel, mint mindig, munkába indultunk. Ez azonban más volt, mint a többi, legalábbis számomra. Ahogyan vonultunk le… Valami csodálatos érzés kerített a hatalmába, ahogyan megpillantottam a tájat. Most más volt, mint ahogy megszoktam. Felnéztem jobbra, ahol a hegyek húzódnak. Megpillantottam a lecsúszott páratakarót, ami a börtön egy részét beborította. Félhomályba csomagolva. Érzem, megint kezdődik valami új, valami változást hoznak a következő napok, hetek. Azt hiszem, így tudnám két szóban elmondani: „Gyönyörűen szép!” „Kezdek beleszeretni a tájba!”

Feri, váci börtön, börtönrádió szerkesztő

További írásokat az  Adj  hangot!  Egyesület honlapján olvashattok.